2013. február 27., szerda

Kisebbrendűség

Mi a teendő, ha támad a kisebbrendűségi komplexusunk?
Az már biztos, hogy csak az akaraterőnkkel nem tudjuk megváltoztatni a szokásainkat, az életünket. A változáshoz először a tudatalatti gondolatainkat kell megváltoztatni. Azt a belső programot, ami az énképünk belső programja. Szakemberek szerint az énképünk 50%-a 8 éves korunkra alakul ki, majd 14 éves korunkra rögzül a 80% és 20 éves korunkra tehető a teljes személyiségünk kialakulása.

Ha az énkép a belső program, akkor az alacsony önbizalom az nem más, mint egy programhiba.

De mi okozza a programhibát?
Leggyakrabban a nevelésünk során a szülők, akiknek magabiztos gyerekek felnevelése lenne a feladata, de a statisztikák szerint egy 2 éves gyerek a szüleitől napi 432 negatív és csak 32 pozitív állítást kap.
Brian Tracy szerint két nevelési hiba okozza a legtöbb gondot a programban: a tiltás és a romboló kritika, úgyhogy szülőként óriási a felelősségünk a gyerekeink személyiségének alakulásáért.

Tiltás:
  • Te ehhez még kicsi vagy!
  • Ne mássz fel, mert leesel!
  • Majd anya felvágja neked, mert még megvágod magad!
Ismerősek ezek a mondatok? Hiába próbálunk nagyon kedvesek és segítőkészek lenni, megóvni őket mindentől, de ezekkel a kifejezésekkel sokat ártunk a gyerekeinknek. A gyerekben kialakul az az érzés, hogy "felesleges próbálkoznom, úgy sem sikerül". Felnőtt korára ez úgy fog jelentkezni, hogy rettegni fog az új dolgoktól, inkább évekig ott marad egy gyűlölt munkahelyen, nem mer változtatni, vagy beleragad egy zsákutcába jutott kapcsolatba, és nem mer kilépni.

Romboló kritika
Ez egy olyan bírálat, ami nem a gyerek tevékenységére, hanem a személyére irányul, és félelemkeltéssel próbálja a szülő az általa vélt "jó" irányba terelni a gyereket.
  • Minden leejtesz, kétbalkezes vagy!
  • Semmire sem fogod vinni az életben!
  • Buta vagy, mint a föld!
Ezek már erősebb mondatok, amit még a büntetések fokoznak. "Két hétig nincs számítógépezés! vagy nincs  ölelés, puszi stb." Ezeknek nem írom most le a pszichológiai hatását, de a szülők ezzel elérik, hogy a gyereke egy idő után azért, hogy elfogadják, mindent úgy csinál, ahogyan elvárják tőle, és mire felnő, kialakul a visszautasítástól való félelme, a "vajon mások mit szólnak majd hozzá" szindróma.

Ezek nagyon erősen rányomják a bélyegét a fejlődő személyiségre, és erre gyorsan rájöttem Én is, amikor a gyerekkoromra tekintettem vissza. Bizony rendesen korlátozva voltam gyerekként és serdülőként is, és a családi életünk sem volt felhőtlen, alkoholista apa nevelésében.
Tehát megfejtettem, hogy mitől lett olyan labilis az énképem, az önbizalmam, az önbecsülésem. És ez a tudat sok mindent átértékeltetett bennem.
De mit tehetünk akkor, ha már elmúlt a gyerekkorunk, és felnőttként rádöbbenünk, hogy önbecsülési problémákkal küszködünk?
Van remény? Lehet változtatni a családi programozáson?

IGEEEEN!!!
(folyt. köv.)


2013. február 25., hétfő

Önfejlesztő könyvek



Megrendeltem és megérkezett: Kerner Tibor: Sziklaszilárd Önbecsülés c. könyve.


A könyv szerint saját magunk fejlesztéséhez három forrást ajánl Kerner Tibor: köny­vek, hang­anya­gok és a kör­nye­ze­tünk­ben levő embe­rek. A három önfej­lesztő tényezőből számomra a könyvek, a digitális írások (blogok, weboldalak) és az internetről letölthető hanganyagok, különböző előadások formájában adták a fejlődést.


„Az oko­san kivá­lasz­tott szak­mai vagy önfej­lesztő köny­vek­ből napi 30 per­cet olva­sol, akkor hetente befe­je­zel egy 200 olda­las köny­vet. Évi 50 könyv elol­va­sása 5 év alatt hatal­mas hely­zeti előny­höz fog jut­tatni az élet­ben, mert pozi­tív irány­ban 180 fok­ban átala­kul a sze­mé­lyi­sé­ged és olyan mennyi­ségű tudást hal­mo­zol fel, hogy szinte ver­seny­társ nél­kül leszel a szakterületeden.” írja Kerner Tibor.


Én azonban nem kapkodnám el ennyire az olvasást, több ok miatt is:

  • Lassú olvasó vagyok, mert olvasás közben jár az agyam, és már tervezem, hogy az olvasott témát hogyan fogom beilleszteni a saját gyakorlatomba.
  • Egy könyvet először végigolvasok, bejelölve az akkor számomra fontosnak vélt szakaszokat (ceruzával húzok a margón egy függőleges vonalat az érintett soroknál), így tudom, hogy első olvasásra melyik terület fogott meg, és azzal kezdem a fejlesztésemet. Mert ugye az első benyomás, a megérzés, az mindig fontosabb mindentől.
  • Aztán újra kezdem az olvasást, de már csak a bejelölt szakaszokra fókuszálok, és jegyzetelek, és tervezek, hogy hogyan tudom majd élesben is megcsinálni.

Ezzel a módszerrel évente kb. 3-4 fejlesztőkönyvön rágom át magamat úgy, hogy közben begyakorlom a hasznos feladatokat, amelyek a gyakorlás után beépülnek, maradandóak lesznek, és spontán előjönnek, amikor az adott szituációba kerülök. 


Persze a fejlesztőkönyveken túl vannak olyanok is, amiket csak végigolvas az ember, azonosul a benne lévő tartalommal, és a végén leszögezi, hogy ez egy jó könyv. Ajánlja majd ismerőseinek, esetleg néhány év múlva újra kézbe veszi, beleolvasgat, mert emlékszik rá, hogy ez jó könyv volt … és kész. Nálam ilyenek például Dr. Csernus Imre könyvei: A nő, A férfi, A fájdalom arcai stb. 


A hanganyagokat is kipipálom, mert nagyon szeretem, és remekül be tudom építeni a hallottakat úgy, hogy gyakran jegyzetelek, például Dr. Bagdi Emőke YouTube-s előadásain.

Ami hiányosságom, az a környezetemben lévő emberek. Sajnos nincs körülöttem olyan humán közeg, amiből építkezni, fejlődni tudnék. Ez ennek a halmozottan hátrányos helyzetű térségnek az egyik negatívuma, hogy az itt élő emberek gondolkodása is nagyon elmaradott. Az eddig itt eltöltött 20 év alatt egyetlen barátságot, egyetlen számomra inspiráló kapcsolatot sem sikerült kialakítanom. SAJNOS!


Ezért is került bele a céljaimba, hogy keresem a számomra értékes emberek társaságát. De hogyan kezdjem el? Vagy csak figyeljem a jeleket, és használjam ki az adott lehetőségeket?

Majd megmutatja a helyes utat a tudatalattim. Hamarosan jó döntést hozok!

2013. február 24., vasárnap

Lusta disznó vagyok 2.


Az első részben említettem, hogy KÁNAÁN van a párkapcsolatomban: egymásra odafigyelés, simogatás, becézgetés, sok-sok beszélgetés, jókedv, nevetés, egyszerű közös kis programok, szeretek itthon lenni, jó érzés egymással lenni. 
Most olyan kezdett alakulni a családi otthonunk, amilyennek mindig is szerettem volna. Ide mindenki feltöltődni jöjjön haza, és egymástól töltődjünk. Hallgassuk meg egymást, segítsünk egymásnak, tanácsokkal, vagy ahogyan tudunk. Fogadjuk el és ha tudjuk, támogassuk egymás döntéseit. Tudjunk együtt lenni és tudjunk elvonulni a megszokott kis helyünkre, ha szükségünk van rá. Legyen meg az igényelt kellemes, ényelmes lakóközegünk, jó kedv, finom kaják, cicasimogatások ... szóval így töltsük el az itthon töltött időnket. Megerősödve, energiával feltöltve menjünk tovább a nagy élet hétköznapjaiba.

De miért is mondtam magamról, hogy lusta disznó vagyok?
Azért, mert az elmúlt fél évben elkényelmesedtem és egyre kevesebbet foglalkozok a céljaimmal. 

Ha minden OK, ha minden jól működik körülöttünk, akkor belefeledkezünk a hétköznapok "jólműködésébe" és hajlamosak vagyunk arra, hogy háttérbe szorítsuk azt, amivel sokkal többet foglalkozunk akkor, amikor problémáink vannak.
Vágyainkat, céljainkat  sokszor úgy állítjuk fel, hogy a jelenlegi, nem megfelelő helyzetünkből egy kiutat jelentsenek: boldogabb élet, siker, gazdagság, önmegvalósítás stb. Vágyunk rá, mert ismerjük a másik oldalt, amikor nem vagyunk igazán boldogok, nem jó a párkapcsolatunk, nem vagyunk eléggé sikeresek, sok mindenre nincs pénzünk, és nem tudjuk magunkat úgy adni az életünkhöz, ahogyan az nekünk jó lenne, és érezzük, hogy ez így nem jó. NAGYON NEM JÓ!

De amikor valami jól alakul körülöttünk, és egyre jobb, akkor elkezdjük élvezni a jót, és megfeledkezünk az eredeti célokért való tennivalóról.
Most így vagyok vele egy kicsit Én is. Visszatekintettem, hogy mit tettem a céljaimért az elmúlt másfél hónapban, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon keveset.Igaz, a tempót Én választom meg, de azért vannak a tervezett határidők, hogy akkorra meglegyen a teljesítés.

Na jó, lehet rugalmasnak is lenni és csúsztatni a határidőt, de mérlegelni kell, hogy érdemes e?
Úgy döntöttem, hogy nekem most érdemes :) Mert Én választottam azt, hogy a vágyott életformámból semmiképpen nem hagyom ki a Páromat, úgyhogy fontos, hogy elfogadja teljesen és támogassa az elképzeléseimet. Apránként kell, hogy hozzá szoktassam ahhoz, hogy hamarosan átalakul a húsz éve élt életvitelünk.

Egyébként a céljaink elérésének ütemét mindig mi szabjuk meg, és az ahhoz vezető út függ a saját egyéniségünktől. Van, aki gyorsan akar változásokat, eredményeket, és van, aki kivárja a megfelelő alkalmakat.
Én ez utóbbiak közé tartozok. Fejben és papíron megvannak a céljaim, meg van hozzá a feladattervem, és teszem a dolgomat, bár most egy kicsit lassabban haladok, mert például itt van az új munkám, ami most sok-sok energiát elvesz, de ez a munka hamarosan beáll, és akkor intenzívebben fókuszálhatok másra.

Közben figyelem a külső jeleket. Mi-miért történik körülöttem? Aztán figyelem a megérzéseimet, és próbálom a kettőt összekombinálni. Úgyhogy semmi gond a "lusta disznósággal"!
A magam útja, mindenről Én döntök, és tudom, hogy a döntéseim a javamat szolgálják. Ha most le kellett lassítanom, annak is meg van az oka. Még ha most nem is tudom, hogy mi ez az OK, de azt tudom, hogy valami, számomra jó dolog miatt van így.

Néha kell a "lustadisznólkodás"!






2013. február 23., szombat

Hogyan tanultam meg meditálni

Nem volt soha személyes tanítóm, csak a magam tanulásától próbáltam elsajátítani a meditáció folyamatát. De érzem a jótékony hatását, érzem a háttérből, csak úgy előbukkanó, megérzésszerű gondolatokat, amik mindig jó irányú döntéseket generálnak bennem.
Tulajdonképpen ezt a blogot is azért indítottam el, mert meg akarom osztani másokkal azokat a tapasztalataimat, amikkel egymásra építve érem el az egyre jobban élhető életet, és találtam meg magamat.
A meditáció is ennek egy szelete.

Amikből hasznos infókat tudtam átvenni, elméletben és gyakorlatban:

Kedvenc könyvek:
Popper Péter: Belső utak könyve
Bagdi Emőke: A tudattalan ösvényein
Rhonda Byrne: A Titok
Esther és Jerry Hicks: Kérd és megadatik

YouTube, a gyakorláshoz
Dr. Domján László elméleti és gyakorlati kisfilmjei

Weboldal 
A mindennapi jógáról, ami a kezdettől a legmagasabb szintekig elkalauzol, és a jógagyakorlatokba beleépíti a szinteken végezhető meditációs szakaszokat is. (Itt csak megjegyzem, hogy ezeket Én nem csináltam végig, csak beépítettem a rendszeres jógázásaimba néhány elemet és a meditációs gyakorlatokhoz is kaptam néhány hasznos instrukciót.

2013. február 22., péntek

Saját meditációm

A rendszerváltás óta, mert azelőtt nem lehetett "máshogy" gondolkodni, egyre több helyről lehetett hallani, hogy a meditálás, a relaxálás mennyire jótékony hatású az egész személyiségre, de főként a pszichére. Mindig tetszett ez a fajta életvitel, de a nagyon elfoglalt időszakomban nem fordítottam arra időt, hogy ezt beépítsem a saját magam napi rendszerében. Olvastam róla női magazinokban, internetes oldalakon, hallottam előadásokon, média csatornákon, de igazán másfél évvel ezelőtt, a nagy önváltoztató folyamatomban kezdetem el vele foglalkozni.
Böngészni kezdtem az internetet és elkezdtem gyakorolni úgy, ahogyan olvastam, például ezen az oldalon.
Eleinte nagyon nem ment. Tényleg folyamatosan elkalandozott a gondolatom. Hetekbe telt, míg megtanultam kordában tartani, vagyis ha jöttek engedtem, hogy gyorsan továbbmenjenek. Ebben tényleg a légzésre figyelés segített.

Légzés
Hanyatt fekve azt képzeltem, hogy belégzéskor a jobb kezem ujjain, mint egy csatornán beáramlik a levegő a fejtetőmig, aztán kilégzéskor végigmegy a bal karom képzeletbeli csatornáján és kiáramlik a bal kezem ujjain, majd ugyanígy vissza. Ezt olvastam valahol, kipróbáltam és nálam működött. És ezt tudom csinálni ülve is, mondjuk az irodai lazításnál 5-10 perc rövid meditáció. NAGYON JÓÓÓ!
De kipróbáltam többféle módot is a levegőáramoltatásra, például a lábamtól indítottam a levegőt a fejtetőmig, aztán vissza kilégzéskor, de az nekem nem jött be, pedig hasonló az elve, de túl hosszú volt a levegő megtett útja.

Testhelyzet
Mindenhol törökülésben, vagy jógaülésben, egyenes háttal, leengedett karokkal, kezek a térden pihenő pózban látni a meditáló/relaxáló embert. Nekem ez az ülőpóz nem volt jó. Fájt a hátam néhány perc után és ez zavarta az ellazulásomat. Pedig az egyik legfontosabb, hogy kényelmes testhelyzetet vegyünk fel.
Próbáltam megtámasztani magam, nekidőlni puha párnáknak, vagy széken, fotelben ülve is ajánlotta egyik-másik portál, de egyik sem volt jó. A fekvő helyzet mindennél kényelmesebb volt, csak ott az elején mindig bealudtam. De a gyakorlással ezt is ki lehetett küszöbölni. Nekem ez úgy sikerült, hogy tudatosan, csak rövid időt szántam a meditálásra: 5-6, majd 8-10 percnél nem többet, és amikor éreztem, hogy kezdek bealudni, akkor inkább abbahagytam. Lassan ki tudtam tolni a perceket, és kezdtem érezni az igazi meditatív állapotot.
Itthon mindig fekve meditálok, a padlószőnyegre leterítem a saját készítésű jógaszőnyegemet, ráfekszem és betakarom magamat egy vékony polártakaróval. Mert ezt is kitapasztaltam, hogy fáztam takaró nélkül a meditálás közben, és ez az érzet is gyakran megzavart. Aztán valahol ezt is olvastam, hogy jó betakarózni, mert ilyenkor lelassul a légzés, a keringés, az anyagcsere, úgyhogy fázhatunk közben. Én fáztam, úgyhogy a kényelmem miatt betakaróztam, és de ez megoldotta.
Nem gyújtok gyertyát, nem füstölőzök, nem szól meditatív zene, egyszerűen csak csend legyen körülöttem és ne zavarjon meg senki. Nekem így jó!

És mit érzek meditálás közben?
Előbb a technika tökéletesítése, és a rendszerességre való rászoktatás volt kitűzve. Amikor már ezek jól mentek, vártam, és figyeltem, hogy mikor fogom majd érezni azt, amit meditatív állapotnak hívnak. Sehol nem olvastam róla, hogy mit kellene érezni? Bizonytalan voltam és vártam, hogy mikor fogom tudni, hogy jól csinálom e?
Amikor már a légzés jól ment és a gondolatok áteresztése sem okozott nagyobb odafigyelést, próbáltam arra koncentrálni, hogy annyira laza a testem, hogy néhány centire felemelkedik a földtől. Előbb a lábaim, a térdeim, a csípőm, a felsőtestem stb. (ezt egy videón hallottam). Kb. 2 hónap gyakorlás után egyszer csak történt valami. Érezni kezdtem egyfajta bizsergést, egy gyenge rezgést a testemben és a testem körül. Figyeltem, és napról-napra egyre csak erősödött. Átjárt mindenemet. Hullámzott bennem lágyan és jólesően. Nem tudtam, és ma sem tudom pontosan, hogy ez az az érzés, de mivel mindig ezt érzem, így feltételeztem, és most már tudom, hogy ez az. Áramlik az energia.

2013. február 21., csütörtök

Life coach

A Nők Lapja - PSZICHÉ c. havilap egyik cikkében különböző segítő módszerek között említették a life-coachingot is, mint egy lehetséges segítő technikát.

LIFE COACH

"Sajátos kérdezéstechnikájával vezethet rá arra, miként alakíthatjuk át negatív hozzáállásunkat pozitívvá. Segít a célkitűzési technikák elsajátításában, megérezzük milyen az, amikor irányítani tudjuk az életünket. Házi feladatot is kapunk, amelyben arra ösztökél, hogy folyamatosan foglalkozzunk önismeretünk fejlesztésével és a célkitűzéseinkkel. Kizökkent a számunkra hátrányos gondolkodásmódból, amelybe beleragadtunk."

Na ez akarok Én lenni hamarosan!

2013. február 19., kedd

Jó úton vagyok?

Önmagunk megismerésére, a helyes utunk járására számos módszer kínálkozik. De honnan tudjuk, hogy melyik módszer  a legmegfelelőbb?
Erre azt tudom mondani, hogy egy technika akkor jó, ha hatására jobb a kedvünk, kedvezőbben alakul az életünk, és megfigyelhető, akár mérhető is a változás.
Ez nem "egyiknaprólamásikra" történés. 
Sok tudatos lépésből, önelemzésekből, napi rutinok átalakításából tevődik össze. Hosszú, több hetes, hónapos, a magasabb szintekig jutva, éves folyamatról van szó. 
Közben figyeljük a változást, figyeljük a környezetünk visszajelzéseit, a körülöttünk történő dolgokat. Ha nem érzékeljük a változást, vagy nehezünkre esnek a gyakorlatok, nem érezzük magunkat jól a fejlesztő folyamatban, akkor keressünk más módszert. Ha pedig érezzük a pozitív változást, akkor jó az irány és akkor folyamatosan erősítsük magunkban, hogy JÓ ÚTON JÁRUNK!

2013. február 18., hétfő

Jó döntések meditációval

Folyamatosan döntéseket hozunk, kicsiket és nagyokat, fontosakat és rutinosakat, de állandó döntéshelyzetben vagyunk. A döntéseink szerint tesszük a dolgunkat, és alakítjuk velük saját és mások életét. Azt mondom, hogy óriási jelentősége van az életünkben annak, hogy mikor és hogyan döntünk. Pedig gyakran nem látjuk át ennek a jelentőségét és engedjük, hogy az érzelmeink vezéreljenek a döntéseinkben. Például, ha indulatosak vagyunk, nem látjuk reálisan a helyzetet, elhamarkodottan hozunk kedvezőtlen döntéseket, amit később megbánhatunk.

Saját példa:
Két és fél éve, amikor elbocsájtottak az akkori munkahelyemről, és a térségben egy nagy lejárató kampány indult ellenem, akkor legszívesebben itt hagytam volna mindent és elmentem volna külföldre (az öcsémék Németországban élnek, lehetőségem lenne bármikor odamenni, vendéglátásban, nyelvtudás nélkül kiegészítő munkára). Már szervezés alatt volt a dolog, amikor mégis úgy döntöttem, hogy maradok. 
Jó döntés volt (pedig akkor még csak Popper Péter: Belső utakon könyvében leírtakat gyakoroltam, a meditációval akkor még csak ismerkedtem, tanultam a technikáját, mert ülve fárasztott, fekve bealudtam...)!

Azt mondják a szakemberek, hogy a döntés tanulható dolog, ugyanúgy, mint ahogy megtanulunk úszni, autót vezetni, írni, ugyanúgy megtanulhatunk jó döntéseket hozni.
Keresztes Attila (Egyesítő Pszichológia) szerint szokszor az önismeret hiánya miatt nem tudunk jól dönteni. 
"Ha nincs egy saját, stabil értékrendszerünk, akkor elkezdünk másoknak megfelelni, döntéseinket ehhez a megfeleléshez igazítjuk. Az öröklődő hajlamok is szerepet játszanak abban, hogy hogyan hozzuk a döntéseket. Ha valamelyik szülőnk könnyen felkapja a vizet és gyakran dühös állapotban határoz, akkor mi is hajlamosak lehetünk erre. De ezek a tulajdonságok kellő önismerettel, önfejlesztéssel megváltoztatható."
Szerinte a második legnagyobb probléma, hogy "túlagyaljuk" a dolgokat. Azt hisszük, hogy egy probléma esetén akkor jutunk közelebb a megoldáshoz, ha minél alaposabban elemezzük a helyzetet. A döntésben azonban nem a görcsös gondolkodás segít, hanem a "nemgondolkodás". 
Ezt nap mint nap tapasztaljuk, például amikor hosszú percekig próbálunk rájönni valamire, de a megoldás akkor sehol sincs. Majd olyankor ugrik be egy megfelelő gondolat, amikor már nem agyalunk rajta. Ilyenkor szokatlan ötleteink is támadhatnak, előjönnek a megérzéseink is. Ezeket érdemes a döntéseinknél felhasználni, mert ez egyfajta tudatalatti kommunikáció az "Univerzum" és közöttünk.
A kényszeres gondolkodás megterheli a vegetatív idegrendszerünket, ezért előjönnek testi tüneteink is: izzadás, izomrángás stb. Frusztráltak leszünk, hogy mást diktálnak a megérzéseink és mást a félelmeink. Szívünk szerint így döntenénk, de mégis úgy döntünk, mert az aggodalmaink, a félelmeink azt sugallják. Rengeteg energiát veszítünk ezzel, és ezek a döntések a legtöbbször megnehezítik az életünket.

A tanulási folyamat egyik része
A legfontosabb, hogy fel kell ismerni a félelmeinket és meg kell tanulni kezelni őket. Ehhez az egyik legjárhatóbb út a meditáció, naponta 15-20 perc.
A legegyszerűbb meditációs gyakorlat, ha lelassítjuk, és elmélyítjük a légzésünket. Csak erre a lassú légzésre koncentráljunk. Amikor elértük a nyugodt, feszültségektől és szorongástól mentes tudatállapotot, akkor szinte magától megkapjuk a választ. Hirtelen minden olyan egyszerűnek fog tűnni, mert a döntés belülről, a külső hatásokat kiiktatva születik meg bennünk. Ennek van igazi értéke az életünkben, mert ezek mindig jó irányba mutató döntések.

Az Én, lassan egy éves rendszeres meditálásom, van amikor csak 5-10 perces, de van amikor 40-50 percre is szükségem van. Mióta meditálok határozottan látom a céljaimat, és folyamatosan jó döntéseket hozok. Minden jól alakul körülöttem, mert tudom, hogy jó irányba terelnek a tudatalatti "gondolataim", vagy inkább érzéseim.

2013. február 17., vasárnap

Lusta disznó vagyok 1.

És a lusta disznóságom oka a javulófélben lévő párkapcsolatom.
24 év házasság előtt már 6 évvel elkezdtünk együtt járni, kisebb-nagyobb szünetekkel mégis egymás mellett kötöttünk ki. Sok-sok együtt megélt öröm és nem öröm van mögöttünk, de még most is együtt tudtunk maradni. 
Kb. 10 éve kezdett el romlani a kapcsolatunk, óriási szakadék lett közöttünk, mindketten bezárkóztunk, a másikat  szinte teljesen kizártuk az életünkből. Csak aludni jártunk haza. Mindkettőnknek voltak próbálkozásaink más kapcsolatokkal, de beláttuk, hogy nem jobb mással lenni, de együtt sem jó.
Közben többször próbálkoztunk, hogy na, akkor beszéljük meg a problémákat, és kezdjük újra. Aztán újra és újra. Nem is tudom, pontosan hányszor, de vagy hat-nyolc ilyen próbálkozásunk is volt. De néhány hét után mindig visszabillentünk az eredeti eltávolodáshoz. Más lett az értékrendünk, más lett az érdeklődési körünk, más lett az életről alkotott képünk. 
Ha minden igaz, Én változtam meg teljesen, legalább is ez volt mindig a fő oka a Páromnak. Ha olyan maradtam volna, mint 20 évvel ezelőtt, akkor semmi gond nem lenne.
De változni jó! Miért probléma az, ha változunk? Attól még szerethetjük egymást, elfogadhatjuk a másik változását. NEM?
Elértünk arra a pontra, hogy már kezdtem azt érezni, hogy nem szeretem, és ez megijesztett. Az Én Párom egy nagyon értékes ember. A munkám során sok-sok férfival találkoztam már, és mindig megerősödik bennem, hogy hálás vagyok, hogy Ő van nekem. Olyan tulajdonságai vannak, amelyek nagyon sokat jelentenek számomra: becsületes, őszinte, józan gondolkodású, előrelátó, kitartó, keményen dolgozó, segítőkész, önfeláldozó, a családjáért mindent megtevő, a szüleiről gondoskodó és még sorolhatnám.
De még-sem jó vele élni, mert mindezek ellenére nem adtuk meg egymásnak azt, amire két egymással élő embernek szüksége van a másiktól. Nem tudtuk feltölteni egymást, nem kaptunk egymástól semmit sem. Csak éltük a hétköznapokat, kerestük a pénzt, hogy fizetni tudjuk a számláinkat, a hiteleinket, taníttatni tudjuk a gyerekeinket és kész. Például 20 éve nem voltunk nyaralni együtt sehol, és ez alatt az idő alatt 3-szor voltunk egy-egy 2 napos wellness programon. Ennyi közös program és kész.
Aztán jött az Én kis személyiségfejlesztéses akcióm, amiben ráismertem arra, hogy Ő kell nekem, mert egy család vagyunk, de ha nem változik Ő is, akkor külön fogunk élni. Nekem nincs szükségem más férfira. Egyedül akarok élni, ha vele nem megy. 
Kb. 1 éve már nagyon magabiztos vagyok, jókedvűen élem a hétköznapjaimat, és elkezdtem nem engedni, hogy a Párom lehúzza az energiaszintemet. Elpoénkodtam a morcoskodásait, nem tettem megjegyzéseket a nekem nem tetsző szokásaira, egyszerűen csak elmentem mellőle, bevonultam az "Én szomámba", ami korábban a hálószobánk volt, de Ő már hónapok óta kiköltözött a nappaliba, nem aludtunk együtt.
Közben persze a napi meditációmban gyakran benne volt az arra fókuszálás, hogy itthon a körülményekhez képest a lehető legjobban érzem magam.
Aztán szeptembertől valami megváltozott. A Páromban! 
Egy beszélgetésünk volt, amiben azt mondtam, hogy ,,Szerintem mi már nem szeretjük egymást, mert akik szeretik, azok nem így viselkednek egymással. Azoknak fontos, hogy a másik jól érezze magát a hétköznapokban, és mindent megtesz azért, hogy minden jó legyen körülötte. Mi pedig már semmi ilyet nem teszünk egymásnak."
Ennek komoly súlya lehetett, mert itt fordult a kocka.
Akkor kezdjük újra! - mondta. De Én már nem akartam újrakezdeni. Elég volt. 
Csak éljünk egymás mellett, amíg el nem megyek, és ne bántsuk egymást. Bár engem már nem lehet bántani, mert ERŐS VAGYOK :) és a bántás lepereg rólam, vagy átformálva visszapasszolom, de jókedvűen, igyekezve nem bántásként reagálni.
És ez az egymás mellett élés azóta teljesen más. KÁNAÁN van 6 hónapja a párkapcsolatomban.
És ettől a kánaántól elkényelmesedtem...

(Folyt. köv.)





2013. február 16., szombat

Ha mélyponton vagy

Voltál már úgy, hogy elindultál lefelé és kudarcok, negatív élmények sorozata ért egymás után?
Biztosan voltál Te is, mert mindenki életében vannak ilyen szakaszok, csak kérdés az, hogy hogyan éled meg ezeket a szakaszokat?
Ha éppen lejtőn vagyunk, hogyan lehet magunkat újra felhozni? Mi az, amin változtatni kellene és lehetne? 

Néhány tipp, amit így utólag ajánlok ezekben a helyzetekben:
  1. Először tudatosítani kell magunkban, hogy a kudarcok azért jönnek, mert ezek egyfajta jelzések arról, hogy nem jó irányba haladunk. Változtatni kell! A változás pedig egy küzdelmes folyamat eredménye. Ezért ha elakadunk, vagy elbukunk az nem kudarc, hanem jelzés hogy másként, vagy kitartóbban kell próbálkoznunk. Ehhez kapcsolódóan ma reggel olvastam egy éppen idepasszoló posztot "Kincsesfüzet" blogjában.
  2. Vállalni kell a gondjainkat a környezetünk előtt. Amikor sorra jönnek a problémasorozatok, és elkezd megváltozni az életünk, nehéz feladat vállalni a problémáinkat az esetleg sikeres (vagy annak hitt) környezetünk előtt. De beszélnünk kell nyíltan a problémákról, mert meglátod, hogy más emberek is hasonló, vagy még nehezebb problémával küzdenek. Csak ők sem vállalják fel mások előtt. Már az a tudat is, hogy más is hasonló cipőben jár, enyhíti a problémának a kezelését magunkban.
  3. A "lazító" szerek: alkohol, drog használata csak ideig-óráig segít a traumák feldolgozásában. Nálam az alkohol volt az enyhítő szer, hónapokig zugivó voltam, bár tudtam, hogy rossz irányba haladok, de akkor szükségem volt rá. Ne szégyellj szakembert felkeresni, ha szükséges. Óriási segítség, ha más szemszögből láttatja meg veled egy kívülálló a helyzetedet. (Engem másfél évig kezelt pszichiáter a depresszióm időszakában, amikor már nagyon mélyen benne voltam. Visszagondolva jó lett volna 1-2 évvel korábban hozzáfordulni, akkor nem erősödtek volna fel annyira a tüneteim.)
  4. Ha váratlanul ér óriási trauma (valaki nagyon fontos ember vagy munka elvesztése, vagy a bank viszi az autót-házat), akkor időt kell adni magunknak. Amikor az "életben maradás" a cél, akkor nem lehet megfelelő döntéseket hozni. A traumák feldolgozásának ideje egyénektől függ. Nem érdemes sürgetni magunkat, csak újabb kudarcokat élünk meg vele. Hagyjuk, hagy gyógyuljanak a sebek.
  5. Nézzünk szembe a negatív történésekkel, keressük meg az esetleges okokat, vonjuk le a tanulságot, és lépjünk tovább. Soha ne hibáztassuk senkit, se magunkat, se másokat a történtekért. Ezzel csak ártunk MAGUNKNAK! Nem szabad! Mindig tovább kell lépni, forduljunk a jövő felé, tűzzünk ki új célokat és arra fókuszáljunk újra.
  6. Keressük azoknak az embereknek a társaságát, akitől töltődhetünk, akik jó hatással vannak ránk, plusz energiát adnak. Ez lehet olyan személy, aki a közvetlen környezetedben van, de lehet egy blogger is, akinek követed a hétköznapjait, akitől inspirációt kapsz a továbblépésekhez. Sokszor egy gondolatba, egy mondatba, egy idézetbe is bele lehet kapaszkodni, amin feljebb tudod húzni magadat.

2013. február 12., kedd

Mekkora az önbizalmad?

"Az önbizalom nem abból származik, hogy mindig igazunk van, hanem abból, hogy nem félünk a tévedéstől."
Peter T. McIntyre
Nagy áttörés egy ember pszichés fejlődésében, amikor rádöbben, hogy a viselkedésének végső oka saját maga. Legtöbb esetben például az, hogy alacsony az önbecsülése. De mi is a különbség az „önbizalom” és az „önbecsülés” között?
Az önbizalom abból fakad, amit CSINÁLOK, az önbecsülés pedig abból, aki VAGYOK.
A külső körülmények „szerencsés” együttállása: sikeres vállalkozás, egy új szerelem, jó kocsi, nagy vagyon stb. felturbózhatja önbizalmunkat. Az önbecsülésnek azonban nincsen szüksége külső dolgokra. Az önbecsülésem abból fakad, aki vagyok, ez pedig mindentől és mindenkitől függetlenné kell, hogy váljon.
Az önbizalom azt jelenti, BÍZOK MAGAMBAN, bízok a tudásomban és a képességeimben. Ez tovább görgetve adja a magabiztosságot, amikor már nem csak bízok magamban, hanem biztos is vagyok a dolgomban.
Hiába szugerálom magamat, hogy tuti jó vagyok egy adott dologban, ha egyszer nincs meg hozzá a kellő tudásom és képességem. Egy időre ugyan be tudom csapni magamat, hogy sikeres vagyok,értékes vagyok (stb.), de a valós próbatételnél nagyon fájó a bukás, amikor kiderül, hogy még sem.

Saját példa:
Volt időszakom, amikor nagyon elhitettem magammal, hogy jó vezető tudnék lenni. Vágytam erre a feladatra, meggyőződésem volt, hogy ez lenne a legmegfelelőbb munkaterület számomra. És az élet elém is tárta a lehetőségeket. Próbáltam képezni magamat a vezetői feladatok ellátására, de rá kellett jönnöm, hogy nincsenek meg a megfelelő képességeim hozzá. Túl demokratikus vezetőtípusba tartozom, és ez nem jött be az adott területeken. Nem tudok határozottan követelni, túlságosan nagy az empatikus képességem és mindig engedek a dolgozóknak, a fejemre nőttek, Én dolgoztam helyettük is. Rossz érzés volt szembesülni a vezetési hibáimmal.
Próbáltam gyakorolni, kialakítani ezeket a képességeket, de nagyon rosszul éreztem magamat ebben a szerepben, így 3 év középvezetői munka után beláttam, hogy ez nem nekem való. Már nem akarok vezető lenni! 
Rájöttem, hogy az önálló munkavégzés a nekem való munkaforma. A magam elvárásaimnak úgy felelek meg, ahogy nekem jó. Az önálló sikereim pedig megerősítettek ebben, a visszajelzések magabiztossá tettek, és
most már erre törekszem.

Most már azt mondom, hogy vállald fel a hibáidat, a tévedéseidet, és a valós értékeidre építsd fel az önbizalmadat. Ahogy megtapasztalod ennek a valóságból visszajelzett erejét, megjön a magabiztosságod is, mert már nem kell hinned önmagadban, mert TUDOD ÖNMAGAD!


 

2013. február 11., hétfő

Tarts tükröt magad elé!

Mások, vagy a körülmények hibáztatása is egy gondolkodási hiba, amihez kacsolom most ezt a posztot.

Megdöbbentő beszélgetésben volt részem a mai napon.

Az új munkámmal járt, hogy dolgozókat kerestem az elmúlt hetekben, így elterjedt, hogy engem keressen meg az, aki munkát szeretne. Volt több érdeklődő is, aki megszólított az utcán, feljött az irodába, vagy megkeresett az otthonomban.
Az ebédemért mentem, és egy ott, közmunkás takarítónőként dolgozó anyukát (35 éves és gyerekkorunk óta ismerjük egymás családját) odakísért hozzám az egyik volt kollégám, mert ő nem mert megszólítani, hogy lehetne e még valamelyik állásra jelentkezni ebben az új munkában. Az anyuka meg sem szólalt, mindent a volt kollégám kérdezett és válaszolt az anyukához intézett kérdéseimre:
  • Milyen végzettséged van?
  • 8 általános van neki.
  • Hol dolgoztál ezelőtt?
  • Munkanélküli már rég óta, 2-3 havonta van kiírva közmunkára, így takarít most itt az ebédlőben. De már jó lenne neki egy rendes munkahely, mert a család, a gyerekek, egyre nehezebb a közmunkából megélni (napi 6 óra 46 ezer Ft nettó).
  • Sajnos a két általános iskolai végzettségű munkakört már betöltötték, de nagyon nehezen fogsz munkát találni, ha csak ilyen végzettséged van. 
Eddig a kolléganőm válaszolt, de ezután megszólalt Ő is:
  • Tudom, ezért nem találok már évek óta munkát. Köszönhetem a drágalátos anyámnak, hogy csak 8 osztályom van.  Mert annyi esze volt neki is, amennyi a "B-száshoz" kellett. 
  • Jújj! Ne beszélj így anyukádról!
  • De így beszélek.....
És elindult az anyukából egy óriási indulatos panaszáradat a saját édesanyjáról. Valami, amit nem is értek most sem, hogy hogyan vélekedhet így egy felnőtt 35 éves nő az édesanyjáról. Hogyan hibáztathatja őt az eddigi életéért? Persze egyszerűbb mást hibáztatni, másban keresni a megkeseredett élet okát, de éppen a saját édesanyját, mások előtt ....És hol a tisztelet? Ez durva volt :(
Ahelyett, hogy saját maga tett volna eddig valamit, és alakította volna az életét, adott volna sok-sok plusz energiát magából a boldogulása végett. Tanult volna, itt a faluban már másodjára indult levelezős érettségi képzés, és több OKJ-s képzés is volt már. 

De egyszerűbb mást hibáztatni, mint saját magunk elé tükröt tartani, és belemondani a tükör szemébe, hogy igen, ez az Én hibám. Ennek ez a következménye, de most változtatok!





2013. február 8., péntek

Who I am? - 8.

Önismereti kérdések és válaszok

8.Kérdés
Mit tekintek eddigi életemben a legnagyobb elért eredménynek?

Azokat az eredményeket kell számba venni, amit valódi eredményként élsz meg. Amiért sokat tettél, amiért sokat küzdöttél, kitartó voltál, sok energiát fektettél bele, vagy csak kialakítottál egy életformát, amiben jól érzed magadat, mert ezért is lehet sokat tenni. Bármi lehet, ami Neked eredmény!

Nekem több ilyen eredményem van, amire büszke vagyok:
1. A gyerekeim felnevelése és hogy olyanok lettek, amilyenek most. Szeretőek és szerethetőek, és maximális a bizalom közöttünk. Szeretnek hazajönni, itthon lenni, feltöltődni egy kicsit velünk. Úgy gondolom ez a legfontosabb, és ez bizonyos szinten minősíti a nevelésünket is. Persze lehetett volna sok mindent másképpen csinálni, de mi a Párommal így csináltuk. És így jó! A gyereknevelés egy olyan életforma, amiért az ember nagyon sok áldozatot vállal, sok lemondással és következetességgel jár, úgyhogy sokat teszünk érte, de az eredmény megéri.
2. A magam fejlesztése, amilyenné önerőből alakultam és amilyenné folyamatosa alakítom magamat. 
  • Megtanultam belülről fejleszteni az önbecsülésemet, átalakítottam az énképemet, megerősítettem az önbizalmamat.
  • Határozott lettem, megtanultam célokat kitűzni és azokat apró lépésekre bontva elérni. 
  • Megtanultam rugalmasan kezelni az életet, tanulni az eddigi (és az ez utáni) hibáimból, és továbblépni, nem leragadni problémáknál, erősítve az önmarcangolásomat.
  • Megtanultam szeretni az életet, a jelenben élni, élvezni és élvezetessé tenni minden pillanatot, keresni és megtalálni mindenben a jót, és mindennap örömmel kelni és lefeküdni.
3.  Eredmény, és ÓRIÁSI eredmény, hogy meg tudtam menteni a párkapcsolatomat. Legalábbis kb. fél éve úgy érzem, hogy megint minden olyan, mint 20 évvel ezelőtt. Sikerült végre megértetnem a Párommal azt, hogy ha nem fogad el ilyennek, ha nem "engedi", hogy olyan legyek, amilyenné formálom magamat, amilyennek jól érzem magam, akkor elveszít. Talán most sikerült, mert fél év, azért nem kis idő, de a változások java még előttünk van. 
Tudom, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Tudom, hogy olyan értékeink vannak a másik számára, amit nem akarunk másban keresni. Elfogadjuk egymás hibáit és együtt akarunk majd az unokáinkra vigyázni. (Ezt már régen eldöntöttük :) Lehet, hogy lesz olyan időszak, amikor külön élünk, de egymáshoz megyünk majd haza.

4. 10 évvel ezelőtt létrehoztam és 6 évig aktívan működtettem egy ifjúsági civil szervezet. Sok-sok fiatalnak szerveztem évekig programokat, pályáztam munkahelyi lehetőségeket, segítettem a felnőtté válásukat. Megtanítottam őket arra, hogy önállóan is képesek legyenek fenntartani egy civil szervezetet. Mindezt önkéntesen, a szabadidőmben. Az egyesület még ma is működik, még ma is Én vagyok az elnöke, de már csak a fiatalok által szervezett programokon veszek aktívan részt, mert mindenhová meghívnak. Önállóan szervezik a klubjukat és a közösségi programjaikat. 
Ez egy komoly eredmény, főleg, ha belegondolok, hogy mennyi energiám és plusz munkám volt ezekben az években, de élveztem a fiatalok között lenni. (Csak megjegyzem, ez az időszak rontott a legtöbbet a házasságomon, majdnem tönkrement.)

5. A jövőm szempontjából fontos, hogy eredményként tekintsek arra a képességemnek a felismerésére és értékként kezelésére, hogy képes vagyok mások segítésére. Eddigi élettapasztalataimat ötvözni tudom tanult és saját magam által kialakított módszereimmel, tovább tudom adni másoknak úgy, hogy fejlődni, építkezni tudnak belőle.

A diplomáimat, a megszerzett bizonyítványokat, tanúsítványokat szándékosan nem sorolom az eredményeim közé, mert számomra ezek csak eszközök, amik segítették és segítik a fent felsorolt eredményeim elérését.
De számodra az érettségi bizonyítvány, vagy egy nyelvvizsga is lehet egy eredmény. Vagy hogy megtanultál egy új kézműves technikát, vagy remekül tudsz főzni, vagy jól tudsz mesét felolvasni a gyerekeidnek, vagy odaadóan gondoskodsz a szüleidről... Te tudod, hogy életed eddigi szakaszában mit tartasz eredménynek.

Ha ezeket így átgondolod, leírod és gyakran átolvasod, megint csak megerősíted magadban azt a tudatot, hogy mennyi mindent csináltál már, ami értékes az életedben. Nehogy azt mond, hogy nincs ilyen?!
Mert mindenkinek van! 
A legapróbb dolog is nagy eredménynek számíthat, ha úgy akarsz rágondolni. Csak optimista szemlélettel állj magadhoz.

2013. február 6., szerda

Külső és belső forrású önbecsülés

Az önbecsülésünket külső és belső forrásból is lehet építeni. Ha valakinek azonban túl negatív az önbecsülése, az külső forrásból tartósra nem építhető fel. Komoly hangsúly van a tartósságon, mert sziklaszilárdra kell megerősíteni magunkat. Akkor mindent viszünk, ha ezt elérjük és remek életet fogunk tudni élni. Ha erős a belső erőből felépített önbecsülésünk, akkor nem ingathat meg semmilyen külső helyzet. 

Nagyon jó példa sztárok élete. A külső forrás építette fel az önbecsülésüket, a rajongók imádata, a népszerűség hiteti el velük, hogy milyen értékesek. De mégis előkerül sokuknál a drog, az alkohol, az öngyilkosság. Vajon miért? Miért nem tudnak igazi örömöt találni az életükben?
A külső forrású önbecsülés átfolyik az emberen, rövid időn belül eltűnik, míg a belső forrású mindig a rendelkezésünkre áll, és nem apad ki soha. 
A lelkük mélyén sokan nem tartják magukat igazán értékesnek és szerethetőnek, ami az egész életükre hatással van. Pedig mennyi értéket találhatunk magunkban! Csak tudatos belső munkával tanuljuk meg ezeket a MÁR meglévő értékeinket tényleg ÉRTÉKKÉNT kezelni. A magunk érzésein kell változtatni. Ez nem egy maraton futás, ez egy lassú folyamat, de jó érezni a változást a folyamat közben. 

Én magamat úgy érzem, hogy a 70%-os teljesítésnél járok. Még van mit alakítgatnom, de már magabiztos és stabil vagyok. És egyre ritkábban izzad a tenyerem :), úgyhogy ez az idegrendszer működésével is összhangban van.
Az egészséges belső önbecsülésben ismerem saját erényeimet, a saját hiányosságaimat, erősségeimet, gyengeségeimet, képességeimet, korlátaimat, és ezek akár pozitív, akár negatív jelűek, nem veszélyeztetik a jól felépített ÉNEMET.
Így a hibáimmal tökéletlenül is szabad jól éreznem magamat. Igent tudok magamnak mondani akkor is, ha valami nem sikerül, vagy ha valaki nem szeret. A belső önbecsülés megmutatja, hogy olyasvalaki lakik bennem, aki sokkal több, mint amit valaha reméltem.

2013. február 1., péntek

Who I am? - 7.


Önismereti kérdések és válaszok

7. kérdés
Mik azok a dolgok, amik motiválnak? Mi hajtja a belső vitorláidat?
Azokat kell számba venni, amiktől a hegyeket is megmozgatnánk, amitől teljesen be tudunk lelkesülni, amitől igazi lendületet érzünk magunkban.

Ami engem lázba hoz az az „Alkotás! Alkotás! Alkotás!”
De alkotni annyi területen lehet.

Amitől mégis beindulok:
  • Divat, stílus: ezen a területen minden megmozgat. A ruháim tervezése, a szabás-varrás, a kötés-horgolás, a kiegészítők elkészítése, párosítgatása, a divatmagazinok, weboldalak nézegetése, divatműsorok, divatbemutatók (még soha nem voltam egyen sem), a különböző népek, kultúrák divatja … Egyszóval minden, ami ide tartozik. 
  • A fotózás is egy alkotás. Legszívesebben mindent megörökítenék. Minden mozzanatban és mozdulatlan dologban képes vagyok meglátni azt, amit úgy gondolok, hogy lefotózva sokat jelenthet számomra.  Igazi örömforrás! Milyen jó lehet annak, aki ezzel keresi a kenyerét!
  • Lakberendezés, tárgyak átalakítása valami használhatóvá. A „Lakáskultúra” c. újságot már gyerekkorom óta forgatgatom, persze ez már rég kiegészült az „Otthon”, „Széplak” stb. magazinokkal. Imádom a lakásfelújító és átalakító műsorokat. Évek (évtizedek) óta figyelem a lakástrendek alakulását, a stílusok változását. Egyszer egy budapesti szakmai utam után egy egész délutánt az IKEA áruházban töltöttem és fotóztam a berendezett sarkokat. Aztán a fotókat itthon képernyő pihentetőként a laptopomra raktam és hetekig csodáltam (beteges-nem?).
  • És az utazás! Menni, menni és menni! Egyszer azt mondta a Párom, hogy vesz majd nekem egy napelemes autót (akkumulátor nélkül), és reggeltől-estig, amíg a napelem bírja, mehetek. Csak estére, mire lemerül, mindig jöjjek haza. Az utazás során sok-sok emberrel lehet kapcsolatot alakítani, kultúrákat megismerni, ami engem nagyon inspirál!
  • És alkotásnak számítom azt is, ha más emberek személyiségének formálásában is alkothatok. Ha a jelenlegi személyiségemmel, az eddigi tapasztalataimmal és a jól működő tanácsaimmal, módszereimmel hozzá tudok járulni ahhoz, hogy másnak jobbak és szebbek legyenek a hétköznapjai, az életvitele.
Meg kell találni azokat a területeket, amiben jól érezheti magát az ember. Amiben nem külső kényszer hatására tesszük a dolgunkat, hanem a magunk örömére, a magunk belső motivációja hajt minden mozzanatot és minden gondolatot.Az igazi kiteljesedést, az igazi sikert ez hozza meg.
De mennyire kevesen vannak, akiknek ez meg van így, és össze tudják párosítani a maguk örömszerző tevékenységeit és az életük lehetőségeit. Pedig ezen van a lényeg, hogy ezt így kellene megteremteni magunknak. Ez a feladat arra jó, hogy felismerd az igazi belső hajtómotorodat.

Én most településfejlesztési területen dolgozom. Ebben is alkotok, mert kitalálok épített környezeti, közösségi fejlesztéseket, programokat (stb.), de olyan részterületek vannak a megvalósíthatóságuk mellett, amiben nem érzem jól magamat: jogi, pénzügyi, közgazdasági. Ezekben csak a pontosságom, az utánajárási technikáim, a soha fel nem adásom miatt erősödtem meg, de nagyon sok munka és éjszakázás volt mögötte. Hasznosak a jelenlegi munkám miatt, de mindig van bennem egy kellemetlen érzés, ha ezeket a területeket érintik a napjaim (különösen a pénzügyet nem szeretem, pedig van a költségvetésekkel bőven tennivalóm). Bizonytalan vagyok, mindig megerősítést keresek, érzem, hogy lehúznak ezek a területek. Tehát el kell majd, hogy hagyjam, ezt a munkát, mert nem visz előre. De most még ebben vagyok, és már az is nagy lépés volt, hogy egy éve kimondtam: „Hamarosan befejezem ezt a munkát! Olyan területen dolgozok 2-3 év múlva, amilyen igazán nekem való!”

Az új céljaimat már ehhez a döntésemhez kapcsoltam és haladok. Szépen lassan, nem kapkodva, hanem kivárva a kellő időpontot, a felkészültségemhez igazodó kellő lehetőségeket.
De már az a tudat is, hogy változtatni fogok a magam hasznára, már ez is egy felemelő érzés volt, amihez társítottam a pozitív gondolataimat, és lassan kialakult, hogy minden úgy történik körülöttem, amiben jól érzem magamat, mert uralni tudom a saját világomat, amit Én alakítok!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...